Sziasztok Kis-, Közepes- és Nagymamik,


Elsőként egy kérdés: miért van az, hogy a szoptatásról senki nem beszél eleget a terhesség idején, és felkészítő tanfolyamok sincsenek - ergo mindenki azt hiszi, hogy ez megy, mint a karikacsapás? Aztán amikor ott áll a problémával, teljesen meg van lőve, hogy mit csináljon...?

Kismamaként meg voltam győződve, hogy nekem aztán fikarcnyi gondom sem lesz a szopival, hiszen mi lehet benne olyan nehéz?
Ott van a rahedli könyv a színes képeivel, csak jól megtanulom, hogy hogyan kell mellretenni a babát, a többi meg megy magától...
Császáros mamaként beszámítottam, hogy pár nappal később indul majd a
tejbelövellés (ami egyébként nekem csak egy nap hátrány volt a hagyományos úton szülőkkel szemben). Tudtam, hogy fejni is kell a szopi után bentmaradó tejet. Fel is szerelkeztem az összes létező melles cuccal, mellszívótól tejkagylóig...


Aztán megszületett a kis Nagycsoda, és rá kellett döbbennem, hogy a szoptatás bizony pokol is tud lenni. A fiam nem volt hajlandó enni, és nem is tudott szopizni. Ez teljesen lesokkolt, hiszen azt hittem, mindent tudtam, mindenre fel voltam készülve...
Eleinte lusta volt, aztán már gyenge is, hiszen nem jutott elég tejhez (annak
ellenére, hogy bőven volt tejem). Rendületlenül kitartottam a fejéssel, fejtem kézzel, géppel, mindennel. De az első napokban, sajnos, telerakták tápszerrel a csecsemősök, így  mikor kihozták nekem a kicsit (3 óránként a császáros szobába), ő már aludt... Aztán a rooming-inben sem lett jobb a helyzet. Ott álltam megfürödve, hogy most mit csinálok ezzel az éhesen üvöltő kis csomaggal?
Senki nem segített volna, ha nem kérem meg őket.

Rezzenéstelen arccal - elvárták, hogy full kezdő anyukaként kenjem-vágjam a szoptatás mikéntjét és fortélyait. A nővérem és egy helyi védőnő rengeteget segített azokban a napokban. A kórház végére úgy tűnt, rendbejön minden, aztán otthon folytatódott a probléma. Fiam nemcsak lusta volt, de szemfüles is: úgy tett, mintha szopna, és közben nem is. Kiborulás. A végére a védőnőmmel diétát alkalmaztunk a számára, hogy megtanuljon szopni. Meg a tejem is beinduljon, hiszen ezek összefüggenek. Vártuk a hatást, semmi. Nem gyarapodott a Srác. Pár nappal később egy rutinvizsgálaton beutalták kis Márkust a Budai GyK-ba (a világ legjobb gyerekkórháza!!!) Mentem vele, mint szoptatós anyuka. Kiderült, miért nem szopott - nemcsak lusta volt (pasi ), de összeszedett két bacit is.

A kórházban egy nővérkétől rengeteg bátorítást, segítséget kaptam, felkarolt minket, figyelt ránk. A többiek is. A főorvos pedig egyenesen megmondta: "Változatlanul azon vagyunk, hogy magának több teje legyen. Egyen, igyon, pihenjen, most megteheti, nincs háztartás stb. Csak szoptasson, minél többet." És ott megtanult szopizni az én kis Márkom. Igaz, még gyenge, de egyre erősebb, és most már minden alkalommal eszik valamennyit a mellemből, egyre később fárad el, egyre gyorsabban tápol. Persze, még üvegezünk, és kap tápszeres kiegészítést is, nekem meg muszáj feltolnom a tejhozamom, de úgy nézem, ha lassan is, de egyre több lesz.

Nagyon fontos a kitartás, mert az orvosok zöme kijelenti, hogy a gyerek lusta, magának nincs elég teje, anyuka, felírok tápszert, azt adja neki. Ezzel egyenesen ki is végezte a laktálást az anyukánál, mert ő feladja, és elmegy az aranynál is értékesebb nedű. Miért kell ennek így lennie? Mikor lesznek többségben a Budaiban szolgáló (nem dolgozó, ezek komolyan szolgáltak minket!!) egészségügyisek? Mikor lesz az, hogy nemcsak a szoptatás trendi, hanem az elmenés a szoptatási tanácsadásra a terhesség utolsó harmadában?

(A szerző a cikk írása óta boldogan mondhatja, hogy az azóta 13 hónapossá cseperedett kisfia még mindig szopik.)

 

Borka