Sziasztok!

 

 

 Első gyermekem 2003-ban született, programozott császármetszéssel a 38.héten. Orvosom azért döntött e mellett, mert az ultrahang túl nagynak ítélte a babát, a 36. héten a BPD 100, a becsült súlya 4200g volt. Valójában Döme normális súllyal született, 3640g-mal, de a buksija valóban picit nagyobb volt, 37 cm fejkörfogattal.

 

 Fizikailag jól viseltem a műtétet, spinális érzéstelenítésben végezték, de lelkileg talán a mai napig sem sikerült túl tenni magam rajta. Évekkel később is sírva fakadtam, ha valakinek meséltem róla, és a természetes szülésekről szóló beszámolók, filmek láttán is mindig elérzékenyültem.

 Már akkor tudtam, sőt mikor az orvos "ítéletet hirdetett" felettünk megbeszéltük, hogy a következő babánál, ha nem lesz akadálya, megpróbáljuk a hüvelyi szülést. Szerencsére nem zárkózott el tőle.

           

 2006 májusában pozitív lett a teszt, nagyon boldogok voltunk. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre makacsabbul, elszántabban mondogattam mindenkinek, de legfőképp magamnak, hogy én ezt a babát bizony símán szülöm meg, szinte már a rögeszmémmé vált. Persze a kisördög azért ott motoszkált a tudat alatt, és a család is őt erősítette, mondván higgyem el, császár után nem leányálom a síma szülés. Anyu az élő példa, aki nővérem császáros szülése után engem indított szüléssel (aznap volt ügyeletes az orvosa), nagyon nehezen szült meg, és mint azt a várandósságom 9. hónapjában elárulta: vákummal, és borzalmasan fájdalmasan. Hát igen, ezekre az információkra nem biztos,hogy szükségem volt, de ő azt hitte jobb, ha tudok róla.

           

 Voltak azért akik bíztattak, és férjem is, aki eleinte furcsán nézett rám hogy mi ez a felhajtás most a 2.szülés körül, kezdett lassacskán megérteni. Mindig félve vártam az épp aktuális ultrahang eredményt, de a baba mindig a korának megfelelő paraméterekkel rendelkezett, és ezért sosem mulasztottam el megdícsérni Őt. Mivel a várandóssággal és a babával minden rendben volt, az orvosom a 36.heti ultrahang eredményétől tette függővé, hogy neki vághatunk-e.

           

 Időközben próbáltam magam a szülésre hangolni, az első alkalommal ez is elmaradt, olyan hirtelen jött minden. Még az otthon szülés gondolata is megfordult a fejemben -sajnos túl későn-, de az nagyobb szervezést igényelt volna így vidékről, gyerekkel, és abban már igazán nem leltem támogatókra. Így hát tettem amit tudtam, sokat olvastam, elvégeztem az intim-torna tanfolyamot, és elmentem kineziológushoz. Éreztem, a saját születésem sem volt problémamentes, bár anyu akkor még nem avatott be a részletekbe. A végére szerettem volna járni, nehogy ez legyen az akadály. Félsiker, a kineziológus közölte, nincs jogosultsága erre oldani, de azért nincs, mert ennek a babának a születésére nem vagyok befolyással, Ő úgy fog megszületni, ahogy Neki a legjobb. Ez azért vigasztalt.

           

 A 38.hétben jártunk, mikor kismamatornán szóltak, van végre dúla a városban. Nekem se kellett több, másnap már hívtam is telefonon, és megbeszéltünk egy találkozót.

 Mikor először megpillantottam Patríciát, "Jézusom de fiatal" villant át az agyamon. De ahogy beszélgetni kezdtünk, ezt egyáltalán nem  éreztem, nagyon kedves, segítőkész volt, hamar egy hullámhosszon voltunk, egyből értette mit szeretnék, mire lenne szükségem.

           

 Jött a következő menet az orvosommal. Patti útmutatásai alapján a következő vizsgálatkor már a szülési tervvel felszerelkezve kerestem fel, melynek a legfontosabb irányelve a fölösleges, rutinszerűen végzett beavatkozások elkerülése volt. Készséges volt, átbeszéltük az egészet, néhány dolognál mosolyogva csak a fejét rázta, a szabály az szabály, de a számomra legfontosabb dolgokban egyezségre jutottunk. Egyet kivéve: a szülőszobán csak 1 kísérő tartózkodhat, neki mindegy, hogy ki az, a férj vagy a dúla, ez a kórházi szabályzat, mert túl kicsik a szülőszobák.

           

 Szomorúan közöltem Patríciával a hírt, bár már így is sokat segített. Az útmutatásai alapján elkezdtük a felkészülést a szülésre, málnalevél tea, orbáncfűolajos gátmasszázs, és beszerezte a szükséges homeopátiákat a vajúdás idejére és a szülés utánra is. Én pedig szorgalmasan végeztem az intimtornát.

 Egy hét múlva, a 40.héten,újra próbálkoztam orvosomnál, aki sok bíztatót nem tudott mondani. Elmesélte, hogy az új TB rendszernek köszönhetően, ha ragaszkodom a választott orvoshoz és ő nincs bent, fizetni kell érte. Ez éppen attól a naptól lépett érvénybe ebben a kórházban. Szülésindítást pedzegetett, de szándékosan nem hallottam meg. A dúlával kapcsolatban abban maradtunk, hogy a férjemmel felváltva jöhetnek be hozzám. Kemény dió. Már az első babánál is apás szülést terveztünk, valahol miatta is szerettem volna, szerettem volna megadni neki ezt a csodát, szerintem a legnagyobb csodát amit nő a szerelmének adhat.

 

 Szóval apa biztos pont volt, de éreztem, hogy mellette szükségem van egy női segítőre, aki már átélte azt mi rám vár, és koordinálni tud, tartani tudja bennem a lelket. Az első szülésemnél volt fogadott szülésznőm, de picit csalódtam benne, így most erre a megoldásra nem gondoltam. A családból senkivel nem vagyok olyan viszonyban, ezért fordultam külső segítséghez. Csakhogy Pattinak van egy 1,5 éves pici lánya, most hogy rángassam el mellőle akár az éjszaka közepén is, lehet hogy teljesen potyára, ki tudja hogyan alakulnak a korházban a dolgok? Végül abban maradtunk, párommal kettesben nekifutunk, de telefonon tartjuk a kapcsolatot, ha bármi van, hívhatom a nap 24 órájában. Igazság szerint bíztunk abban, hogy az események gyorsan zajlanak majd, és nem lesz idő agyalni a dolgokon. Úgy terveztük, minnél később, majd csak az 5 perces fájásoknál megyünk be a kórházba. Ember tervez.

           

 Február 17-ére, szombatra voltam kiírva. Bíztam abban, hogy a hétvégét még otthon tölthetem, és csak hétfőn kell befeküdnöm, de orvosom 16-án pénteken befektetett. Sikerült megegyeznünk, hogy a vizsgálatok és a nagyvizit után, ha minden rendben, eltávra hazamehetek. Ez fontos volt, mivel nagyfiammal a családi ágyban együtt alszunk, és a 3 év alatt csak 2 éjszakát töltöttünk külön, kölcsönösen igényeljük egymás társaságát. Teljesen jól éreztem magam, a pici lány még semmi jelét nem adta, hogy kifelé iparkodna, a doktorbácsi szerint a leletek is ezt igazolták. Belenyugodtunk, hogy még várnunk kell. Bár 16-án reggel erős hasmenésre ébredtem, én az előző esti pizzára gyanakodtam. Délután, a kórházból hazatérve ismét elkapott a szapora, ez már kezdett kicsit gyanús lenni. Este 7 körül elkezdett fájdogálni a hasam, de még mindig nem tudtam mi ez, az első babával nem voltak fájásaim, amit tudtam róla, az csak elmélet volt. Még mindig azt gondoltam, ez csak a gyomrom. Aztán egyszer csak figyelni kezdtem az órát... Hűha, ezek rendszeresek, mégsem a gyomrom lesz az. Este 11 körűl már 8-10 percesekre sűrűsödtek. Nem voltak nagyon erősek, de néha el-elállt a lélegzetem, furcsa, ismeretlen érzés volt,ezt nem lehetett előre elképzelni, kezdtem megijedni.

 

 Felhívtam Patríciát, aki megnyugtatott, igen, valószínű elkezdődött, maradjak otthon amíg csak bírok, foglaljam le magam, próbáljak meleg vízzel tusolni, ha csak jósló fájások, elmúlnak. Szóljak ha valami gond van. Jó vicc. A tusoláson már túl voltam, semmi változást nem hozott. A család már épp ágyba bújni kész, semmi dolgom, de ágyban feküdni nagyon rossz. Ha járkálok, nem tudok pihenni. Pici fiam nagyra nyílt szemekkel néz: "anyuci, mi baj van?" Most mi legyen? Ha éjszaka felgyorsulnak az események, akkor rohangáljunk a gyerkőccel? Páromat is nehéz észhez téríteni, ha elalszik. Én pedig nagyon bizonytalan voltam, és féltem. Valódi, vagy csak jósló fájások, amit érzek? Rossz volt a bizonytalanság. Döntünk. Gyerkőc a mamához, mi pedig vissza a kórházba. Pattit nem hívom, felesleges, nem tudok mit mondani neki, had aludjon.

 

 A kórházban CTG-re kötnek. Jönnek szép rendszeresen, mondja az éjszakás, nyugodtan kezdjem el szedni a méhnyak lazító homeopátiát. Szól az ügyeletes orvosnak, aki a papírjaimat nézve csodálkozik, aznap vettek fel, majd elmentem eltávra, és most mégis ott vagyok. "Na ennek sok értelme volt" jegyzi meg cinikusan, mintha legalábbis én irányítanám a dolgokat. Megvizsgál. Nem egy leányálom, nem ilyen mozdulatokhoz vagyok szokva. Semmi tágulás, a baba feje nem rögzült. Felvesz a szülőszobára, az éjszakát ott töltöm, felét gépre kötve. A borotválást otthon elintéztem, a beöntést a hasmenésre tekintettel megúszom. Senki nem mond semmit, nem lettem okosabb.

 

 Az orvosom behívós, javasolják, hívjam fel, hátha megcsinálja a császárt, és nem kell érte fizetni. Tiltakozom. Nem kérek a beavatkozásokból. Ha itt az idő, majd szólunk neki, akár pénzbe kerül, akár nem, szerencsére nem ezen múlik.

 Férjemet hazaküldöm, alig lát a fáradtságtól, rossz ránézni, nem sok hasznát veszem. Bevackolunk a szülőszékes szobára, bár a nővér többször megkérdezi, hogy biztosan kényelmes-e. Akkor még nem tudom miért. Nem tudnék hanyatt feküdni, meg egyébként is azon terveztük a szülést, maradok. Előkerül a labda is, zenét hallgatok, próbálok pihenni, aludnom nem sikerül. Reggel elvileg bejön az orvosom, mondják, addig fél lábbal is kibírom. Várunk. Reggel újra "kedvesen" megvizsgál az ügyeletes, nekem semmit nem mond, csak a bajusza alatt, rám se nézve, morog valami olyasmit a nővérnek, hogy ezek nem szülési fájások, a baba feje még mindig nem rögzült, ez nem egy érett terhesség.

 A váltás újra megvizsgál, majd közli, visszamehetek a szobámba, ha változás van, szóljak. Mindenki a nyákdugó vagy a magzatvíz távozását várja, de semmi. Közlik, az orvosom mégse jön be, és telefonon se tudják elérni, esetleg próbáljam meg én is a mobilján. Nem elérhető. Az egyik kolléga tudni véli, hogy külföldön van... Remek. De most ő se tudna sokat segíteni. Csak hagyjon mindenki békén. Közben beszéltem Pattival, vigasztal, ezek nem jósló fájások, hiszen órák óta szünet nélkül jönnek, kitartás.

 

 Délutánra belassultak az események, óránként egy fájás, egész  jól elvagyok, férjemmel jót sétálunk a kórházkertben, jól esik a friss levegő, csak már jó lenne egyet aludni. Kezdek eljátszani a gondolattal, hogy keddig ki kellene így bírnom, akkor tud bejönni az orvosom. Az éjszakás nővértől azért megtudom, hogy ki lesz másnap az ügyeletes. Fogadott orvosomon kívül az egyetlen szimpatikus doki. Ez megnyugtat egy kicsit. Este 11 körül újra 15 percenként jönnek a fájások, szólok az éjszakás szülésznőnek, mert én ezt változásnak gondolom, CTG, majd közli, feküdjek le pihenni, mert ha ebből vasárnap szülés lesz, kell az erő. Valamit lassacskán csak haladunk, mondja, mert 1 ujjnyi a tágulás. Az első bíztató szavak, ennek nagyon örülök, de ezt miért nem közölte velem egyik orvos sem?? Csak akkor szóljak, kéri, ha folyik a magzatvíz. Remek. Próbálok aludni. Oldalt fekve a lány úgy beindul, hogy majd leránt az ágyról. Hanyatt fekve már hónapok óta nem kényelmes, a fájások csak rontanak a helyzeten. Ácsorgok egy kicsit (még jó,hogy egyedül vagyok a szobában, nem néz hülyének senki), majd észbe kapva, szoptatós párnám segítségével, és az ágy fejrészét megemelve ülő helyzetbe hozom magam, így próbálok elaludni, több-kevesebb sikerrel. 15-20 percenként(sacc,mivel a sötétben nem látom rendesen az órát) -mint akit áram csípett meg-  rándulok össze a fájdalomtól.

 

 Lassan jön a reggel,de talán sikerült valamennyit pihennem. Csak a lábaim remegnek nagyon. Vasárnap reggel, újra vizsgálat. Semmi haladás, 1 ujjnyi a méhszáj, talán a baba feje kevésbé kimozdítható. Szerencsére az előző császár miatt az oxitocint senki nem emlegeti. Az orvos azt ajánlja: anyuka, ki kellene bírni hétfőig, az nem ügyeleti nap, itt lesz mindenki, és akkor megbeszélnénk az esetleges sectio-t. Már megint ezzel jönnek. Többet hallottam a műtétet emlegetni a 2 nap alatt, mint a természetes szülésnek csak az esélyét is. Mi bajuk van, nekem fáj napok óta, nem nekik. A babával minden rendben, én még bírom, akkor nem ráérünk? Kezdek besokallni. Megérkezik az újabb ügyeletes orvos, péntek óta a 3., viszont az első, aki szimpatikus, újra megnyugszom. Tájékoztat, hogy folyamatosan próbálják telefonon elérni választott orvosomat, hátha már hazaérkezett.

 

 Megvizsgál, egyáltalán nem kellemetlen, a saját orvosom se csinálná kíméletesebben. Magzatvíztükrözés, ez sem kellemetlen, szerencsére minden rendben. A méhszáj bő 1 ujjnyi. Később rájövök, hogy ennek a rövidke kis szónak is mennyire lehet örülni. Újra felvesz a szülőszobára. Ultrahangon ellenőrzi a hegvastagságot fájás közben. Az emeletről lefelé még lépcsőzök, felfelé már a lift marad, sűrűsödnek, erősödnek a fájások. A hegvastagság 3-5 mm, a doki a fejét csóválja, a szülőszobán folyamatosan ellenőrizni kell miatta a szívhangot. Patrícia telefonon tartja bennem a lelket, még 2 mm is rendben van. Reggel 10 órakor 2 ujjnyi a tágulás, az orvos felajánlja a burokrepesztést. Eredetileg semmiféle beavatkozást nem szerettem volna, de akkorra már nagyon elfáradtam, főleg lelkileg, mert nem éreztem, hogy haladunk, senkitől nem kaptam egy bíztató szót, úgy éreztem, hogy ők sem tudják még mi lesz a vége. Rábólintok, hátha tényleg segíti a tágulást, rendszerezi a fájásokat.

 

 Az orvossal még gyorsan megbeszélem, ha véletlen mégis műtét lenne a vége, gerincközeli érzéstelenítésben szeretném. Igen, ezt ő is éppen javasolni akarta és elmagyarázza, miért jobb ez az altatásnál. Egyre szimpatikusabb. A burokrepesztés nem fájt, csak émelyegni kezdtem tőle, szerintem csak a tudattól. A fájásokban nem éreztem hirtelen változást.

 Közben Patti sms-t ír, hogy mi újság, gyors info csere, nem tud otthon megmaradni, bejönne, ha csak a folyosóra is. Ok, mondom, próbáljuk meg, mit szólnak hozzá, jöjjön be. A szülésznőt megkérdezem, bejöhet-e a barátnőm. Nem akarom a helyzetet magyarázkodással bonyolítani, eddig sem voltam neki különösebben szimpatikus (Egyszer szóltam neki hogy zsibbad a kezem és az arcom. Hát persze, felelte a legnagyobb természetességel, mert rosszul veszi a levegőt. Bocsánat, esetleg nem tudott volna hamarabb rámszólni netán segíteni, mégis hogy lenne helyes?). Azt mondta,majd megkérdezi a doktor urat.

 

 Patti negyed órán belül befut, szó szerint, szól a szülésznő, hogy bejöhet, de csak a párommal felváltva. Szegény megijed, hogy a széken fekszem CTG-re kötve, ahogy lehet, átülünk a labdára, előkerül az aromamécses, muskotályzsályás olajjal masszírozza a keresztcsontom. Már elviselhetőbb minden. Férjem az ajtóból figyel bennünket, örül, hogy valaki végre hatékonyan tud nekem segíteni. Szegénykém, ő még annyira sem érti mi történik körülöttünk, nekem pedig az is segít, hogy legalább látjuk egymást. Jó,hogy legalább ezt hagyják és nem csukják ránk az ajtót. Persze még jobb lenne, ha fizikailag is mellettem lenne, éppen ezért sokat sétálunk a folyosón, ameddig csak bírom. Ott hármasban lehetünk, együtt támogatnak, zuhanyzunk. Szegénykéim mindketten csurom vizesek, mire végzünk, de már a víz sem esik jól. Állva a legkönnyebb elviselni, de a lábaim már nem bírják. Férjem is alig bír el, nemhogy szegény Patrícia, pedig a legtöbbször az ő nyakába zuhanok. Hihetetlen, mekkora segítő ereje van a tudatnak, hogy ő már ezt átélte, és pontosan tudja min megyek keresztül.

 

 Újra visszaparancsolnak a gépre. Ketten támogatnak be, de a szülésznő utánunk szól: "csak egyesével". Először fel se fogtam mire mondja. Gyors megbeszélés, most ki a soros. Amíg a széken fekszem, férjem kezét szorongatom. Újabb vizsgálat, 3 ujjnyi a méhszáj. El se hiszem. Kapok egy szurit, ami kicsit bódít(állítólag, de én nem érzem), és segíti lazulni a méhszájat. Közben kitartóan nyomjuk félóránként a homeopátiás bogyókat is, az orvos pedig tanácsokat ad hogyan masszírozzuk a derekam, hogy segítsük vele a baba lefele haladását is, és az illóolajokat sem kifogásolja, sőt. Újabb plusz pont. Patti bíztat: "gyerünk kicsim meg tudod csinálni". Jól esik a szép szó, bár én ezt nem így érzem. Teljesen elveszítem az időérzékem. Ülök a labdán, Patti rendületlenül dörzsöli a keresztcsontom, most már illóolaj nélkül, mert az is zavaró, közben az ajtóban álló páromnak suttogom, nem bírom tovább, magamban pedig a műtét gondolatával játszom, de kimondani nem merem.

 

 Dél körül jár az idő, 2-ig adok magamnak haladékot. Addigra ki kell derülnie, mi lesz velünk. Eszembe jut, mekkora szám volt: bármilyen fájdalmat elviselek, csak símán szülhessek. Könnyebben is viseltem volna, ha tudom, mennyire közel a vége, de még akkor is úgy éreztem, kétséges a dolgok kimenetele. Nagyon rossz volt, hogy a kórházi személyzettől semmiféle bíztatást nem kaptam, ezért szinte biztos vagyok benne, ha Patrícia nincs ott, összecsapnak a fejem felett a hullámok, és nem tudom végig csinálni.

 A végső erőt a kineziológus szavai adták: ez a baba úgy fog megszületni, ahogy neki a legjobb. Muszáj még bírni egy kicsit.

 Újabb vizsgálat, 4 ujjnyi a méhszáj. Ez gyorsan észhez térít, lesz itt baba műtét nélkül is. Vissza a labdára, végre kezdek lelkesedni. Szerettem volna a vajúdást szépen, befelé fordulva megélni, ahogyan sok megható történetben olvastam, de a bizonytalanság és kételkedés magamban ezt megakadályozta. Zavaró volt, hogy a szülésznő többször is fájás közben faggatott, Patti szólt rá, hogy várjon egy kicsit. Az összefüggő fájásokat várta mindenki, ám nálam ez elmaradt. Minden átmenet nélkül egyszercsak azt éreztem az egyik fájásnál, hogy a levegő kifújásakor nyomnom kell. Semmi kakilóinger, kifejezett nyomóinger, hogy a baba kibújjon.

 

 Hallom,hogy a szülésznő az orvost hívja. Ez már tényleg az lenne? Gyorsan felfektetnek a szülőszékre, az egyik oldalon még van egy pici méhszáj, azt kellene elpihegni. Talán ez volt a legnehezebb olyan elemi erővel jöttek a tolófájások. Hiába tanultuk terhes tornán a speciális légzést, élesben nem sikerült olyan könnyen, meglepő érzés, hogy ennyire nem vagyok ura a testemnek. Az orvos rám is szólt hogy lassítsak, mert zsibbadni fogok. Patrícia rákérdez, nem kerülhető-e el a gátmetszés, de az orvos a császáros heg védelmére tekintettel hárít. Udvariasan megkérdezi, bent maradhatna-e a szülés idejére, újra nemleges választ kap. Szerencsére az ajtóból őt sem zavarták el, így valamennyire részése lehetett a nagy pillanatnak.

           

 Az események felgyorsulnak, az egyik pillanatban még Patti kezét szorítom és vele próbálok együtt pihegni, majd egyszercsak a másik oldalról már férjem öleli a vállam, és az orvos szól, hogy szabad az út, nyomhatok ha úgy érzem.

 Hát úgy éreztem, de még mennyire, gyors gátmetszés és a 3.tolófájásra, február 18-án, 15.15-kor, nagyon könnyen, megszületett Menta baba. 3630g, 50cm, 10/10. "Vicces" volt, hogy pont a kitolási szakasz érdekében szerettem volna szülőszéken szülni, ám ahogy felfektettek, rögtön szó nélkül hanyatt is vágtak, hogy az orvos jobban hozzámférjen.

 

 Hihetetlen érzés volt, felfoghatatlan, földöntúli álomvilágban lebegtem, ahogy a kis nedves meleg gombóc rakétaként száguldott kifele, előrenyújtott kézzel. Azonnal felsírt, pedig a köldökzsinór még összekötött bennünket. Kértem a hasamra, de a szülésznő türelemre intett, előbb apa elvágta a köldökzsinórt, és csak utána kaptam meg. Még jó, hogy direkt kértem a kitolás előtt, ne rögtön vágják el. De lehet, hogy csak nekem telt túl gyorsan az idő.

 

 Euforikus állapotban lehettem, mert nem túl tiszták azok a pillanatok. Sajnos Mentát hamar elvitték fürdetni, apa elkísérte, körülöttem pedig nagy lett hirtelen a sürgés-forgás. Rövid altatás jött a betapintás miatt. Elég rossz érzés volt, hogy a hirtelen álomból, a szülés felemelő percei után arra riadok, ahogy a belső sérüléseket, majd a gátsebet épp ellátja az orvos. Félbódult állapotomban talán sikoltoztam is, majd ahogy józanodtam, úgy próbáltam meg magam visszafogni, lassan a szememet is ki tudtam nyitni. Közben hallom, valaki megkérdezi, "ez csak hiszti,ugye?" Hát ahogy vesszük, cseréljünk helyet. Közölték, a legrosszabbat, a betapintást azért sikerült átaludnom. Bíztató. Az ingerek rosszkor értek, rossz helyen J Mentségére legyen mondva, az orvos megvédett. Azért valaki még odaszólt, hogy az orvosok mennyire nem szeretik a szülőszéket, mert nehéz rajta vizsgálni, és a gátsebet ellátni. A szülésznők meg azért, mert nincs rajta hely a babát ellátni. Én kis naív, hát ezért kérdezte meg minden egyes szülésznő a 3 nap alatt, hogy biztos ezen akarok-e feküdni, biztos kényelmes-e.

 Nem az én kényelmemért aggódtak, de nem tilthatták meg hogy azt válasszam. Még a tolófájások előtt is át akartak másik ágyra fektetni, de azt már a doki nem engedte.

 

 Hihetelennek tűnt, és még ma is annak tűnik, hogy valóra vált az álmom, és sikerült viszonylag beavatkozásoktól mentesen, természetes úton világra hozni gyermekemet. Így egy hónap elteltével ez már nem tűnik olyan különleges dolognak, mint akkor, hiszen ez a természet rendje, de aki már átélt egy császármetszést, az tudja mire gondolok. Elnézést kérek azoktól, akiknek bántó a következő megjegyzés, de nekem erre a tapasztalatra volt szükségem ahhoz, hogy igazán nőnek érezzem magam. Teljesen fel vagyok dobódva, tele energiával, depressziónak semmi nyoma, mondja is mindenki, hogy teljesen kivirultam. A szülés után közvetlenül sem látszottam olyan meggyötörtnek, mint az a 3 nap után várható lett volna.

           

 Most már azt gondolom, nem az a legfontosabb, hogy hogyan születik meg a baba, lényeg az egészség és az anyaság érzése. De nekem ez kellett.

 Tudom,hogy mindez nem sikerült volna férjem és Patrícia támogató szeretete nélkül. Nagyon nagy szerencsénk volt az időzítéssel is, az előző császáros műtétnek, a hétvégének, a bizonytalan új egészségügyi helyzetnek köszönhetően, nem nagyon akartak az orvosok közbeavatkozni, hagyták, had alakuljanak maguktól a dolgok, és ezért hálás köszönet mindannyiuknak. Kár hogy nem ez az általános helyzet a szülészeteken.

 

 Fogadott orvosom hétfőn reggel bejött hozzám, pedig elvileg nem dolgozott aznap, ill. minden nap benézett hogy vagyunk, ez nagyon jól esett.

           

 Elképzelhető,hogy az események gyorsabb lefolyásúak lettek volna a személyzet sokszor negatív hozzáálása nélkül, de így legalább remek ügyeletes orvost sikerült kifogni. (Megjegyzem másnap, hétfőn tudtam meg, hogy mégis visszaáll a régi rend, fél évvel elhalasztották a fizetős rendszer bevezetését J)

 

 És megint csak a kineziológust tudom idézni: ez a gyerek úgy fog megszületni,ahogy neki a legjobb!