Edit szoptatás története:
(kivonat Edit leveléből)
 
 
 
 A kórházban az volt a szokás, hogy a császáros kismamáktól csak pár nap múlva  várták el, hogy szoptassa a babáját, addig a gyerekek vizet (cukros vizet) kaptak, a 3. napon pedig tápszert, ha a mama nem tudta "kielégítően" szoptatni.
Mivel én sajnos a szüléshez hasonlóan a szoptatástól is évek óta már jó előre féltem (fájni fog, meg a mellem elveszíti a szép formáját...), nem ment simán...
Annak ellenére, hogy meggyőződésem, minden fejben, agyban dől el, negatívan hangoltam magam (hozzáteszem, nem tudatosan).
 
 Sajnos. Sajnos féltem, persze fájt is, de utána ez mindenkinek elmúlik, megszokja az érzést, és kellemes érzéssé válik, tényleg! Ma már bánom, hogy nem készültem fel a szoptatásra jobban, a magam kárán kínlódtam végig. Kislányom ügyesen szopizott, de kapott cicit is, és tápszert is cumisüvegből. Sokmindent végigjártam, próbáltam, hogy legyen több a tejem, hogy szopizzon többet a gyermekem, mindhiába. (szoptatási tanácsadóval tartottam a kapcsolatot, használtam a szoptanít készüléket, fejtem egyszerre két mellből elektromos kórházi mellszívóval, homeopátiát szedtem, ettem sokat, ittam 3-4 liter vizet, stb.
 
 Ma már úgy látom az egészet, hogy ha az elején rögtön úgy kezdem, hogy csak szoptatom, és akár óránként kezdetekben, nem törődve a kezdeti fájdalmakkal (mert tényleg elmúlik a rossz érzés, a fájás!!!), akkor nem szokik a gyerekem a cumisüveghez, és ezzel serkentjük közösen a minél több tej termelődését. Arról nem beszélve, mennyi fáradtságtól kíméltem volna meg magam. Így cicizett a gyerek+oda volt előre készítve neki a tápszer, azt kevergetni, kimérni, melegítgetni, utána üveget mosogatni...na ettől megkímélhettem volna magam. Legkényelmesebb csak szoptatni, még akkor is, ha gyakran kell...csak előkapja a mama a cicijét...no mi már így maradtunk, de még most is szopik a kislányom kicsit, reggel+este.
 Persze az elején kaptam sok jótanácsot, egymással ellentmondókat persze, végül ezek már csak összezavartak, így csináltam mindent, ahogy jónak láttam. Ma már sokmindent másképp tennék, de ezt a saját bőrömön kellet, úgy érzem, megtanulnom, hogy tudjam, nekünk mi a jó.
 
 Ma már első naptól kezdve szoptatnám a kicsimet, még ha először úgy tűnik nincs is tejem, fejném akkor is a mellem, ha látnám, hogy nem jön még belőle semmi, mert úgy hiszem, hogy ezzel az agynak olyan infót küldök, hogy szükség van a tejre, és elkezdené a szervezetem egyre termelni, tudom, ez  beindítja a tejelválasztást.
Aztán ha ennek ellenére sem sikerülne, hát akkor meg nem keseregnék annyit, mint tettem (mert hetekig sírtam, és még tovább, magamat okoltam, hogy az én negatív gondolataim miatt nincs tejem...és nem szopik janka...de ez egy ördögi kör :) a siránkozás, az önvád nem segít, sőt, még inkább ront a helyzeten :)
Nagy önbizalommal indulnék neki, és fogok is a következő gyerekünknél a szoptatásnak, megteszek majd mindent, amiről úgy gondolom ma, hogy feltétele a szoptatás sikerének.
(Egyik fontos körülmény szerintem, hogy kényelemben szoptasson a kismama. Ha kényelemetlen az ülés, a gyerek tartása, az nem kedvez a helyes mellretételhez, a türelemhez, ami kell a szopizás megtanulásához. Ebben nagy segítség a szopipárna! Nagyon jó találmánynak tartom, örülök, hogy rátaláltam az interneten.)
 
Hát ez a mi történetünk.
Kívánok minden kismamának csodaszép szülésélményt, és boldog, sikeres szoptatást.
 
 
Üdvözlettel:
 
Árokszállási Edit