Kedves Szopipárna csapat!
Egészen 27 éves koromig koptattam az iskolapadot, és a stresszes vizsgaidőszakok miatt nem mertünk babát vállalni párommal, pedig már nagyon szerettük volna. Így aztán az első "szabad" nyáron, rögtön a diplomám átvétele után nyaralni indultunk, nem kis tervekkel. Haza már hárman jöttünk...
Biztosan közhelyesnek tűnik, de valóban fantasztikus 9 hónap következett - azt hiszem, mondhatom, hogy mindhármunk életében.
Az első perctől fogva tudtam, hogy babát várok, és azt is tudtam legbelül, hogy fiam lesz (bár ez utóbbival nem nagyon foglalkoztam, hiszen különösen első gyereknél, szinte mindegy szerintem).
Április 27-re voltam kiírva, de már március végén, a szokásos kontrollon közölte az orvosom, hogy mostantól bármikor jöhet a csöppem, mert szépen nyílik a méhszáj, és a gyermek is készen áll az evilági létre.
A következő hét fársztó volt, kétnaponta voltunk vizsgálaton, de Babszemünk mégsem akart kibújni, bár a méhszáj továbbra is szépen érett. A hét végén abban állapodtunk meg az orvossal, hogy április 20-án hívom legközelebb, ha addig semmi nem történik. Mondanom sem kell, nem történt semmi, 19-én viszont hívott a szülésznőm, hogy aznap ő is és az orvosom is pont ügyel, ezért két legyet üthenék egy csapásra, ha bemennénk este a kórházba, ahol a doki megvizsgál, ő pedig néz egy CTG-t.
Természetesen így tettünk, párommal este hatra bementünk a kórházba. Én egész nap szépítkeztem, készítettem a lelkemet, titkon abban reménykedve, hogy talán már bent is tartanak, és pár óra múlva Babaszem már a mellkasomon pihenhet. Ezért hatalmas csalódás volt, mikor közölték bent, hogy még túl is fogom hordani a babát. Párommal nyakunkba vettük a várost elkeseredésünkben. Végül elvitt vacsorázni, majd haza, tizenegy körül kerültünk ágyba.
Fél tizenkettő lehetett, amikor valami kis pattanást éreztem a hasamban, és valami szivárogni kezdett, ami magzatvíznek nagyon kevés volt. Hívtam anyut, aki azt találta mondani félálomban, hogy biztosan bepisiltem (közben aput is hallottam a háttérből: mondd meg a gyereknek, hogy csak akkor telefonáljon, ha komoly dologról van szó (magyarul, ha szülök), ne hozza ránk a frászt egyébként...). Na én ebben a tudatban feküdtem vissza, a páromat hagytam aludni és kiváncsiságból magam mellé tettem egy stoppert. A gyanum beigazolódott. Fél háromkor felkeltettem életem párját is, mert öt perces fájásaim voltak, és azt már jó ideje elterveztem, hogy ötperceseknél fogunk kórházba indulni, mondván, hogy én nem akarok feleslegesen több órát fehét falak között tölteni, meg hát éppen jó volt az éjszakai film is. Sietnünk kellett, mert mire férjem összeszedte magát három, mire a kocsihoz leértünk két percesek voltak a fájások.
Nem is húzom tovább - tudom nem illik ilyet mondani, meg az én érdemeiemet is csorbítja - de szinte fájdalmak nélküli pár óra után, madárcsicsergést hallgatva, hajnali 4.20-ra tisztára törtölgetve, bepólyálva szopizott Zsombor, apa és anya legnagyobb örömére a Péterfy Sándor Utcai Kórház "Fiús" szülőszobájában (merthogy, bár semmi előkészületre nem volt idő, azt kiválaszthattuk).
