Különös Szilveszter

 Minden ember életében vannak "sorsdöntő, nagy napok", vagy legalább egy, amikor minden megváltozik. Nekem eddig 3 ilyenben volt részem; az első 7 évvel ezelőtt volt, amikor megismertem a páromat, s Vele az igaz szerelmet. A második nagy napom az esküvőnk volt 4 éve. A 3. sorsdöntő napom pedig 2004 decemberében volt, amikor megszületett a kisfiunk.

 Fazekas Istike türelmesen kivárta a pocakomban a 40 hetet, s a beígért időben született. Mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy én szülni fogok; hogy amikor hajnal háromkor fájdalmat éreztem a hasimban, még úgy gondoltam, visszaalszom egy kicsit. Eltelt 15 perc, s újra egy nyilalást éreztem a Pocaklakóm felől, majd 10 perc után megint. Hűha, ennek fele se tréfa - gondoltam, mostmár csak szólnom kellene álomszuszék páromnak, hogy ideje kelni. Fura, hogy hetek óta, minden moccanásomra ugrott a férjecském, hogy "megyünk szülni?", most meg, amikor tényleg mennünk kellene, úgy alszik, mint a bunda.

 Amikor már három 5 perces fájáson is túl voltam, felébresztettem a kedvesem; aki 2 percen belül már teljes harci díszben, indulásra készen állt. Látott egy fájást, amit aztán mosolyok, egy-két poén, izgalmas érzések követtek, majd hopp még egy fájás. A párom hol rám nézett, hol az órájára; s megállapította, hogy ezek nem 5, hanem 3 perces fájások; úgyhogy ne zuhanyozgassak tovább, elég tiszta vagyok, menjünk végre. A lényeg az, hogy mire a jó uram levakarta a jeget a kocsiról, s jó 100-as tempóval beérkeztünk a kórházhoz, már majdnem fél 7 volt.

 A bejáratnál a parkolási díjhoz olyannyira ragaszkodott a portás, hogy az orrom előtt az ablakon benyújtotta a karját, amit én kishíjján kettéharaptam egy erős fájás közepén. Az ügyeletes doki megvizsgált, majd úgy ment ki a folyosóra, hogy "Gratulálok apuka!". A párom diadalittasan körbenézett, gondolva: ha ennyi a szülés, hát akkor nem olyan nehéz ez, hisz' már túl is vagyunk rajta. Ám ekkor folytatta az orvos a megkezdett mondatát: "még néhány óra, és baba lesz ebből".

 Mivel papás szülést akartunk, a párommal egy külön kis szobában lehettünk. Kb. 9-kor azt mondta az orvosom, hogy 11-re meg fog születni a babucink. Innentől kezdve én 5 percenként kérdeztem a férjem, hogy mennyi az idő. Fél 11 körül burokrepesztésen estem túl. Az járt a buksimban, hogy csak én tudok segíteni ennek a pici életkének, hogy a világra jöjjön. Úgyhogy próbáltam koncentrálni és néha egy kis gázt szippantani, több-kevesebb sikerrel. Amikor elérkezett a 11 óra, és még nem volt kint a kisfiam, átsuhant az agyamon, hogy lehet, hogy itt így szokták a vajúdó nőket nyugtatatni, hogy "már csak egy óra van hátra".

 Szerencsére nem átrázás volt, az események felgyorsultak és fél 12-re megérkezett családunk legkisebb tagja. Férjem kezét addigra sikerült teljesen leszőrtelenítenem; de Ő 1 zokszó nélkül tűrte, igazi segítőtársam volt végig a szülés alatt. Istike 3600 g-mal, kevés hajjal és 52 centivel látta meg a napvilágot 2004. december 30.-án. Ekkor már nem éreztem semmit a korábbi fájdalmakból, csak hatalmas boldogság öntött el, olyan büszkeség és öröm volt a szívemben, ami leírhatatlan, megfoghatatlan; mégis biztos érzi minden édesanya, amikor karjaiban tarthatja újszülöttjét. Másnap együtt "buliztunk" a kórházban; s így életem 3. sorsdöntő napját egy különös, csodálatos Szilveszter+ újév követte.

Tünde